1956 - Együtt Ünnepeltünk!

Apáti-Nagy Lajos Gazsó János Izsó Gábor nyugalmazott polgármester. Békés Városi Kulturális Központ, Könyvtár, Múzeum és Sport Nonprofit Kft.

A megemlékezés szónoka Deákné Domonkos Julianna képviselő asszony volt:

Tisztelt Emlékező Közönség! Tisztelt Békésiek!

A közösségformálás, az együvé tartozás fontos eszközei az ünnepek. A hazafiasságra nevelés és a nemzeti öntudat formálása minden pedagógus feladata. Ezért különösen megtisztelő és felemelő érzés, hogy ma én lehetek az ünnepi szónok.

1956. október 23. valamennyiünk számára nagybetűs ünnep!

Az ünnepek – és az azokra emlékeztető szertartások: az ünnepségek – ritmust visznek a közösségek életébe. Így városunk életébe is. Megállítják egy pillanatra a mindennapok sodrását, és alkalmat adnak arra, hogy a közösség újra és újra nyilvánosan megfogalmazza azokat az értékeket, amelyek az életét – mindennapjait vezérlik.

Az ünnep mondanivalója, üzenete, mely örök érvényű sokszor múltbeli eseményeket, személyeket idéz fel. Mert múlt-jelen-jövő örök láncolatából épül fel az identitás: így derül ki, honnan jövünk, merre tartunk, kik is vagyunk tulajdonképpen.

Ma együtt emlékezünk 56’-ra, hogy erőt meríthessünk azokra a feladatokra, amelyeket közösen kell megoldanunk.

"Emlékezzünk a nemzet egységére, a hősiességre, a bátorságra, a hűségre, az áldozatkészségre. Emlékezzünk saját hazánk nagyszerűségére, emlékezzünk azokra az emberekre, akik elismerést, megbecsülést és dicsőséget szereztek a magyar névnek.

Olyan dicsőséget, amely nem halványul el, amíg ember él a Földön. Olyan dicsőséget, amely visszaadta a magyarok becsületét, amely új korszakot nyitott Európa történelmében. Olyan dicsőséget, amely nemcsak a magyarok, de a szabadságszerető ember nagyszerűségének és legyőzhetetlenségének is himnusza." (Orbán Viktor)

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Október 23-a a Szabadság napja!

1956-ra emlékezünk, - amikor ritkán látható egységbe forrt a Nemzet. A szabadság eszménye, a szabadságvágy elsöprő ereje kovácsolta össze. Az állami terror, az önkényuralom, a besúgáson, megfélemlítésen és hazugságokon alapuló rendszer elsöprésének szándéka. A szovjet csapatok kiutasítása, az egypárti- és tanácsrendszer felszámolásának követelése, a független érdekképviselet kialakítása, az önkormányzatiságnak, a szólás-, gondolat- és vallásszabadságnak a biztosítása - ezek voltak a Forradalom hívó szavai. Pontosabban azok az emberi szándékok, óhajok, eszmények, amelyek a zsarnokság eltörlésével követeltek maguknak teret, levegőt, napfényt, kibontakozást.

1956-ban az akkori magyar társadalom kimondta: nem kér többet mindabból, ami egy évtizede nyomorítja, nem tudja tovább elviselni, nem tűri, elsöpri. Másmilyen világot akar magának építeni. A szabadság világát, amely az ismert elveken nyugszik.

Szólnunk kell az akkori vidék szerepéről, különösen a dél-alföldi események fontosságáról. Arról, hogy a szegedi egyetemi ifjúságnak mennyire meghatározó szerepe volt a budapesti események kirobbanásában. És szólnunk kell a névtelen hősökről, azokról, akik nem menekültek el, hanem itthon maradtak, magukban őrizték a gondolatot. Őrizték a reménykedés szikrájaként a rendszerváltás óhaját, gondolatát, esélyét.

Emlékezzünk rájuk: a sokaságot alkotókra, azokra a névtelenekre, akik nélkül nem lett volna forradalom, akik nélkül nincs semmilyen közösségi teljesítmény.

Tudjuk, sokan a földönfutók sorsát választották, mert az is ígéretesebbnek tűnt számukra, mint az üldöztetésekkel és terrorral fenyegető visszarendeződés.

Annak a tizenhárom napnak az eseményei közismertek. Sok hősnek és mártírnak a nevét is tudjuk. Emléket – emlékhelyet állítottunk nekik. Kegyelettel ápoljuk örökségüket.

Jakab Zoltán egy volt azon sokak közül, akik részt vettek a forradalmi eseményekben, akik személyesen is megélték a történelmet. Miközben életéért, hazájáért és szabadságáért küzdött, maga is felismerte, hogy mitől tudott igazán erős lenni a magyar nemzet azokban a sorsfordító pillanatokban.

Jakab Zoltán egyszerű budapesti mérnökember volt, aki úgy beszélt az 58 évvel ezelőtti eseményekről, ahogy a legfényesebb időkről szokás.

Őt idézem:

"Olyan feledhetetlen összetartozás- és együvé tartozás érzése volt az embernek, hogy ez a mindig széthúzó magyarság végre egységes tudott lenni. Minden ember a testvérének érezte a másikat. Amikor sorba álltunk akár kenyérért, akár vízért, vagy valami élelmiszerért, egymást előre engedő előzékenységgel fordultak egymáshoz az emberek. Valami csodálatos, katartikus érzés volt bennünk. Mintha ezeréves átoktól, vagy bűntől szabadultunk volna meg. Dávid legyőzte Góliátot. Igazi, belső felszabadultság érzése volt az a határtalan türelem és szeretet, amely az embereknek egymáshoz való kapcsolatában is kifejezésre jutott."

1956 hősei, a pesti srácok, az ifjak és idősek egyaránt felismerték az összefogás és a magyar szív erejét. Nem kérdeztek, nem kérkedtek, nem akartak mást, csak egy független, szabad magyar hazát.

Az 56’-os forradalmárok Magyarország jövőjéért harcoltak. De nemcsak a maguk jövőjét, hanem a mi jelenünket is építették. Ezért válhattak nemcsak honfitársaik, de az egész világ szemében is hősökké.

Sokszor hallottunk az elmúlt időkben 1956-ról, hogy valójában győztes forradalom volt a mi október 23-ánk, és győztes szabadságharc volt a mi küzdelmünk a kommunista rémuralommal szemben.

A társadalomtudósok és történészek is igazolták ezt éppúgy, mint a mai valóság.

A katonai tudományok művelői szerint is büszkék lehetünk október 23-ára, az azt követő napokra, de arra a hősi ellenállásra is, amelyet a november 4-i véres bevonulás után mutattak a csepeli munkások hónapokon át.

Hősök voltunk mi magyarok, hiszen a világ egyik legerősebb hadseregét állítottuk meg októberben az utcai harcok során, és csak a legsúlyosabb túlerő tudta leverni ellenállásunkat novemberben és decemberben.

A szociológusok szerint csodával határos, hogy Trianon megaláztatása, a II. világháború súlyos veszteségei után elviselte nemzetünk a 20.000 halottal járó szabadságharc leverését, a Haynaut meghaladó kádári megtorlást, és a 200.000 zömében fiatal kivándorlását. Mindezt nem felejtve, de túlélte nemzetünk.

Győztes volt hát forradalmunk sok szempontból, - de a legnagyobb győzelmet nem a sikátorokban és utcai harcokban, nem a túlélésben és újrakezdésben aratták a forradalmár egyetemisták, munkások, suhancok, pesti srácok. Nem pusztán ezek jelentik 56’ győzelmét.

Október 23. ma már nem csak a forradalom emléknapja, hanem a magyar szabadság ünnepe is. A mai napon a szabadságot is ünnepeljük, amelyet féltenünk, óvnunk kell.

Bár sokáig próbálták tagadni, meghazudtolni, elnyomni, azonban 1956-nak mára megvannak a szimbólumai, a harcok híres helyszínei: a Széna tér, a Corvin köz, a Kilián laktanya. A közismert jelszavak, s mindenekelőtt a lyukas zászló. A fénykép, melyen egy csapatnyi magyar forradalmár éppen a magyar zászló közepéből vágja ki a diktatúra szégyenfoltját – bejárta az egész világot.

A felnövekvő nemzedékek történelmi tisztánlátásához újra, meg újra fel kell idéznünk a XX. század nagy pillanatait, szörnyű rémtetteit éppúgy, mint kiemelkedő eseményeit, hogy ne lehessen azokat letagadni, meghamisítani.

Emlékezni, és emlékeztetni – szent kötelesség!

Soha ne feledjük hát 58 évvel ezelőtti honfitársaink példáját, emlékezzünk büszkén rájuk! Tisztelegjünk emelt fővel nemzetünk iránti elkötelezettségük, országunk sorsáért érzett felelősségük, és a magyar emberek társadalmi szabadságjogainak biztosításáért folytatott bátor fellépésük előtt.

Ezért ma, 2014. október 23-án meg kell állnunk, és ünnepelnünk kell. Emlékeznünk és ünnepelnünk.

Nemzetünk nagy pillanatai azért váltak ünneppé, azért váltak hitelessé, mert lényegük mélyén a közösség állt, s az emberek tekintetüket az igazság felé fordították.

Az ünnep példa és tanulság.

Az ünnep mérce, és igazodási pont. Mérföldkő, melyet a Nemzet elfogad.

Az ünnep tartást ad, erkölcsi alapul szolgál, és kapaszkodó e nehezen átlátható, bonyolult, anyagiasodó világban.

Az ünnep a múlt tisztelete.

"A múlt nem halt meg, hanem hat reánk" - "él testünkben, lelkünkben, - egész valónk az egész múlt eredője. Minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá" - írja Babits Mihály.

Minden jeles történelmi évforduló, minden ünnep önvizsgálat is egyben. 1956 tehát arra is kötelez bennünket, magyarokat, hogy megmérettessük magunkat. Minden jeles évforduló méltó megünneplésének az a próbája, hogy meg tudunk-e felelni az általa felállított mércének.

1956. október 23. történései a jövőnek szóltak, a pesti srácok értünk, Magyarország jövőjéért harcoltak.

56’ hőseinek tartozunk azzal, hogy hűek vagyunk elveikhez, az általuk képviselt értékekhez, és továbbvisszük azt a hitet és egységet, amellyel a magyar nép jövőjéért áldozták életüket.

A történelem már sokszor bebizonyította, hogy a magyar nép különleges erővel és hittel bír, amely ha kell, lerombolja a falakat, megállítja az elnyomókat.

1956 őszén a szabadságvágy elűzte a félelmet, az igazságérzet felszárította a könnyeket. A magyar emberek az egész világnak megmutatták, hogy a szív, az összetartozás, és a haza mire képes.

Tisztelt Jelenlévők!

Amikor erre a fényes napra, október 23-ára emeljük tekintetünket, - azért tesszük, mert tudjuk, mert éreznünk kell, hogy milyen nagy dolog, milyen örökérvényű is a szabadság!

Köszönöm, hogy megtisztelték jelenlétükkel a mai ünnepséget, hogy együtt emlékezhettünk.