Pedagógus családból származom. Õseim között négy generációig visszamenõen a mai szûkebb rokonságot is beleszámolva több mint harmincan választották ezt a nemes hivatást. Ismerem az elmúlt idõszakok nyûgjeit és örömeit és tájékozott vagyok a hajdani néptanítók és tanárok társadalmi megbecsültségérõl is.

Régebben jobb volt tanítónak és tanárnak lenni. A tanító és tanár önnön személyiségén és az általa közvetített tudáson keresztül megbecsült tagja volt a társadalomnak. Példa volt a felnövekvõ generációk szeme elõtt. Példa, melyet követni lehet a falu vagy város közösségének. „Lámpás”, mely köré gyûlve szívták magukba a nebulók jövõjük erkölcsös és sikeres életének alapjait. „Fogalom” volt a néptanító és a tanár úr.
Minek köszönhették ezt a feltétel nélküli megbecsülést? Egyszerûen annak, hogy életük nyitott könyvként állt a közösség elõtt. Tõlük kapták a tudást, a hitet, az elszántságot, a biztatást a jóra. Szerintem napjainkban nincs olyan ember, aki ne emlékezne szívesen, szeretettel elsõ tanítójára, vagy akinek késõbbi tanulmányai emlékeként ne lenne kedvenc tanára. Többünknek késõbbi életét befolyásolta egy – egy meghatározó tanár egyéniség. (Az én életemben ilyen ember volt Kecskeméti Gábor testnevelõ tanár.)
Napjainkban a tanári és tanítói hivatás és az ebbõl adódó „lámpás” (világító) szerepkör sajnos leértékelõdött. A sok és zavaros információ tönkreteszi a diákok és sok esetben szüleik gondolkodásmódját is. A sztárkultusz és erkölcstelenség könnyû sikereket ígér. Sokan nem tudnak eligazodni az információ áradat dzsungelében, és bizony segítség nélkül, felvértezetlenül a vétlenek is foglyává lesznek a média, a globalizációpusztító hatásainak. Ma nem divat tanulni, ma nem divat erkölcsösen élni, hiszen a példát közvetítõ eszközök azt sugallják, hogy AZ ÉRVÉNYESÜL IGAZÁN, AKI NEM A TUDÁSSAL ÉS A MUNKÁVAL TEREMTI MEG ÉLETE FELTÉTELEIT. ( Gyõzike show, stb…)
És ami a legszomorúbb, hogy ehhez asszisztál napjaink oktatáspolitikája is.
Leértékelték a Tanító, Tanár, személyiségét anyagilag és erkölcsileg egyaránt. A pedagógusok által tartott lámpás fénye egykor bevilágította a kis közösség környezetét. Napjainkban is ott van ez a lámpás, fénye is a régi – hiszen hivatásukat szeretõ, áldozatkész emberek a mai tanítók is - , de a nagy szuper, hiper, mega és még kitudja milyen, valamennyi érzékszervünket „csúcsrájárató” ingeráradatban ezt a szerényen világító lámpást csak kevesen veszik észre és még kevesebben figyelnek rájuk. És ez a nagy baj.
Pedagógus nap van! A Jó Isten éltessen valamennyi pedagógust!