Az ismeretek átadása egyidõs az emberiséggel és egyetlen dolog motiválja: az a szándék, sõt akarat, hogy az utánunk jövõk jobbak, felkészültebbek, életrevalóbbak legyenek nálunk, elõdöknél. Nagy és szép célok ezek, ám megvalósításuk talán soha annyi akadályba nem ütközött, mint napjainkban.
Ma, amikor a kultúra, a tudás minden egyes apró darabjáért meg kell küzdenünk, amikor a tanulás már nem számít általános életcélnak a fiatalok körében, ma különösen nagy tisztelet illeti meg a pedagógus társadalmat. Meggyõzõdésem, hogy napról-napra változó munkájuk nyomán ma már sokkal komolyabb vagy inkább a korábbiaknál egészen más jellegû eredmények születnek. Az írás, olvasás, számolás megtanítása szinte részfeladattá vált, hiszen a társadalom az iskolák vállára helyezte a legnagyobb, legnehezebb feladatokat, amit csak képzelni lehet: a szocializációt, a társadalmi szerepvállalás elsajátíttatását, és nem utolsósorban az egyre gyakoribb devianciák kezelését. Társadalmunk anomáliái, megoldatlan problémái mind-mind ott tornyosulnak pedagógusaink elõtt.
Jól tudom, jól tudjuk valamennyien, hogy a mai viszonyok, szellemi és morális válságunk minden eddiginél nagyobb erõfeszítést követelnek a pedagógusoktól. Mégis szép, mégis felemelõ ez a munka, mert azzá teszi a cél, azzá formálják a mindennapok sikerei és az egyre szaporodó élmények. Gyermeket nevelni, embert faragni csak kevesek tudnak s ezen kevesek legjobbjai meggyõzõdésem szerint itt teszik a dolgukat, Békés városában. Tanulóink eredményei, a különféle megmérettetéseken elért sikereik igazolják, hogy a pedagógusok továbbra is kitartanak, hogy a nehéz körülmények ellenére se veszítették el hitüket. Korunk minden bizonnyal nem válik majd az oktatáspolitika legszebb idõszakává. Felülrõl ránk kényszerített intézkedések, folyamatos átszervezések nehezítik az iskolák életét.
Az iskolába érkezõ gyerekek igényei, szükségletei gyökeresen megváltoztak az elmúlt idõszakban. A tanároknak sokszor kell helyettesíteniük az édesanyákat, a családot. Sokan már több évtizede végzik ezt a munkát, méltán és büszkén viselik a „nemzet napszámosai” jelzõt.
A pedagógus lét nem csupán munkát jelent, hanem szellemiséget és egész életre szóló elhivatottságot. Az örök értékek továbbadása, vagy ha úgy tetszik átmenekítése a következõ generációkra a legszebb vállalások egyike, amit ember tehet. A pedagógusok múltunkat, jelenünket és legfõképpen jövõnket tartják kezükben. Az emberiség legnagyobb kincse bízatott rájuk hiszem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna.
A költõt, Ady Endrét idézem, aki így szólott egykor:
Hõs harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlõk lengeteg szivét.
Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derûs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erõt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hûn állni meg Isten s ember elõtt.