Sokan és sokféleképpen próbálták már megfogalmazni azt, hogy mit jelent egy nemzeti ünnep. Évrõl évre magállunk ugyanazon a napokon, ugyanazon a helyszíneken de valljuk be, minél távolabbi korba repít vissza bennünket az emlékezés, annál nehezebb feladat is egyben. Szerencsére a méltó emlékezés, a fõhajtás tisztasága nem a beleélõ készségen múlik. Megpróbáljuk ugyan elképzelni azt a régmúlt napot, talán alakok is szöknek emlékezetünkbe, ám maga az ünnep kinek-kinek saját lelkében ölt testet, válik kézzelfogható valósággá.

Társadalmunk s a legújabb kori magyar történelem ünnepei közül kiemelkedik az 56-os forradalom. A magyar szabadság hõseinek, a magyar demokrácia megálmodóinak szent napja.
A rendszerváltás óta immár szabadon ünnepelhetjük a XX. századi Magyarország legjelentõsebb kiáltását a világ felé, amely az elnyomás, a zsarnokság valóságára hívta fel minden érzõ ember figyelmét.
A II. világháború poklát a kommunizmus pokla váltotta fel hazánkban 1945 után. A felszabadítóként ünnepelt szovjet csapatok nyomása alatt soha nem látott diktatúra bontakozott ki, felszámolva a demokratikus pártokat, menekülésre kényszerítve a mûvészeti és tudományos élet színe javát és néma rettegésbe taszítva a magyar nemzet millióit. 1956-ra az elnyomás terhe elviselhetetlenné vált és hazánk szembefordult a szovjet rémuralommal és annak hazai bérenceivel. A harcok kezdeti sikerei után végül a szovjet tankok fojtották a magyar forradalmat. Az ezt követõ bosszúhadjárat pedig merem állítani a mindenkori magyar történelem legsötétebb idõszakát hozta el. Kivégzésekkel, évtizedekig tartó börtönbüntetésekkel akart példát statuálni az áruló kommunista kormány.
De a világ és Európa néma maradt, s mint oly sokszor a világtörténelem során, ismét elnyomóink elé lökték nemzetünket.
Ma, amikor az 1956-os események a legtöbbünkre már történelmi távlatból tekintenek, ma különösen fontos, hogy milyen színben festjük meg az egykori eseményeket. Hiszen saját emlékek híján szemtanúkra, résztvevõkre hagyatkozunk, az õ emlékeiket tesszük magunkévá. Körbetekintve most itt látom, hogy a legtöbben még nem is éltek 1956-ban de még talán szüleik sem emlékezhetnek arra az 53 évvel ezelõtti õszre, amely az 1956-os forradalomként írta be magát történelmünkbe. Fiatalon álltak be egykor ezrek a magyar szabadság zászlaja alá. Gyermekként, 13-14 évesen ragadtak fegyvert, kötöztek sebet és adták életüket a vérbe borult utcákon. Ezek a fiatalok százával kerültek aztán a megtorlás börtöneibe és bizony ott kellett kivárniuk, amíg 18 évesen felakasztották õket.
Nektek, kedves békési fiatalok, nektek õk üzennek ma a távoli múltból. Gondoljatok egy percig rájuk, akik akár a barátaitok lehettek volna ha egy korban éltetek volna. Az ifjúság számunkra a jövõt, munkánk értelmét jelenti. Büszke és boldog lehet az a nemzedék, amelynek gyermekei kiállják az idõk próbáját, akik felnövekedve vállukra veszik valamennyiünk közös terhét: Magyarország boldogulását.
De boldog és büszke lehet az a nemzedék is, akik elõtt olyan példa áll, mint az 56-os fiataloké.
Békés város lakossága 1956-ban gyorsan csatlakozott a forradalom áramlatához, noha nálunk nem voltak összecsapások. Azt azonban hamar világossá tették: Békés sem kér tovább az elnyomásból. A gyorsan megszervezett csoportok élénken részt vettek a megmozdulásokban, közvetítették a békésiek felé Budapest és a nagyvilág híreit. Többen vállalták akkoriban azt a komoly kockázatot, ami mindezzel járt. Békés Város Képviselõ Testülete ezért több évtizedes tartozás kiegyenlítése mellett döntött, amikor felkutatta és ebben az évben elõször kitüntetéssel ismeri el a forradalom békési szereplõinek áldozatvállalását.
Hiszen nekik is köszönhetõ, hogy a parazsat, 56 izzó lüktetését már soha nem sikerült kiirtani a magyar lélekbõl. 33 év hazugság, a szocializmus szemfényvesztése után 1989. október 23-án tehát éppen ma húsz éve, kikiáltották a Magyar Köztársaságot.
Sokaknak bizonyára már megszokottá vált a mai demokratikus állapot, hogy szabadon utazhatnak külföldre, hogy bármi szólhat a rádióban és a televízióban, s hogy nem találkoznak lépten-nyomon szovjet laktanyákkal az országban. Pedig nem szabad elfelednünk, hogy ez csak alig 18 éve van így. 1991-ben csaknem 35 ezer vasúti kocsi szállította el a 100 ezer katonát és polgári személyt, valamint a mintegy 27 ezer harci technikai eszközt és a több százezer tonna anyagot. Az 1991. június 16-án elindult utolsó katonavonat s az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál hagyta el hazánk területét.
A történelem késõbbi fordulatai és a rendszerváltás ténye fényesen igazolta a mai is köztünk élõk egykori hitét és nem utolsósorban a mártírok áldozatát.
Mit tettek õk valójában, ha egy kicsit eltávolodunk az akkori történelmi korszak tényeitõl?
Nem mást,mint felismerték a célt, amely elõrébb viheti nemzetünket, amely országunk már oly sokszor megfeneklett szekerét kitolhatja a kátyúból.
Minden nemzetnek megvannak a maga koloncai, amelyeket vagy magával hurcol évszázadokig tartó gyötrõ vánszorgással, vagy le tudja rázni õket. Ez a két lehetõség állott eddig választásként az emberiség minden kultúrája elõtt, se ezzel szembesített bennünket Rákóczi, Széchenyi, Deák vagy akár Nagy Imre is.
Mai korunknak de egyben önmagunknak is megvannak a választásaink éppúgy, mint akár évekre visszanyúló koloncaink is. A mai magyar valóságon végigtekintve sokunknak korántsem nehéz a feladat, a cél megjelölése, noha a média és a politika sok mindent elkövet, hogy ez ne sikerüljön.
Szerencsére ma azért már többségben vannak, akik a jövõt nem egy postaládába dobott akciós újságban vagy felelõtlen politikusok nyilatkozataiban vélik felismerni. Egyre többen vannak azok, akik szerint nem mennek ma jól a dolgok Magyarországon, hogy méltatlan 56 szelleméhez mindaz, ami Magyarországon történik.
56 számtalan üzenete közül tárgyilagosan választani szinte lehetetlen. Szubjektív, egyéni belátás dolga, hogy mit érzünk magunkénak. Városvezetõként, pedagógusként, dolgozó emberként vagy diákként használjuk ki az ünnep pillanatait, keressük meg a számunkra benne rejlõ lehetõséget. Hajtsunk fejet az elõdök áldozata s a ma 20 éves Magyar Köztársaság elõtt
Ezen szellemiség jegyében kívánok mindenkinek elmélyült ünneplést, a békéi diákságnak pedig kellemes pihenést a mai nappal kezdõdõ õszi szünetre.