Habár úgy voltam vele, hogy amit az iskolával kapcsolatban el akartam mesélni - már mindent elmondtam, de mégis, az augusztusok legutolsó heteinek szinte kétségbeesett, a Szeptembert minden áron feledni akaró vad játékainkról szeretnék még apró kis szemelvényeket leírni. Akkor is olyan augusztus végi száraz meleg nyárvégi nap volt, mint ma, és ahogy délben felmentem a régészeti raktárunk pincehelyiségeiböl a napsütésbe, megütött a meleg - és arra az egykori bizonyos augusztusvégi napra gondoltam, amikor is olyan 13 éves forma lehettem...

Van még egy "Szeptemberi események II." történet is, de az csak reflektálja a hangulatomat iskolás éveim augusztusai végén - elmúlt, béke poraikra.

Ilyenkor, augusztus második felében benépesülnek a papírboltok - közeleg az új iskolaév, tehát be kell szerezni az elöírt füzeteket, tanszereket, melyeket majd a tankönyvek követnek. Aztán az ünnepélyes tanévnyitó, boldog gyermekarcok, elkezdödik a tanítás, mindenki szorgalmas, a fejekben gyarapodik a tudás - hoppá! Egy pillanat! Elnézést - nem meséskönyvet akartam elkezdeni, az ilyen idillikus állapotok ecsetelésére én nem vagyok alkalmas! Az én iskolakezdésem minden más volt, csak nem idillikus. Nade - térjünk vissza 1953 szeptember elsejére, egy keddi napra - ezzel a nappal kezdödött el egy rémálom, mely csak 12 év múlva fejezödött be. De hogyan is kezdödött...

Mielött leírnám a Szeptemberi események I-ben az általános iskola elsö három évében megélt traumatikus emlékeimet, ezt megelözöen keresnem kell a magyarázatot arra is, vajon miért vágyakoztam én már egészen pici korom óta a szabadságra, gyülöltem a bezártságot, és mint késöbb kiderült, a közösséget is. Ma már nyíltan bevallom, ha magamat jellemezni akarnám, akkor ezt így fejezném ki: egy - a falkából önkéntesen eltávozott - magányos farkas vagyok. Amelyik részt vesz ugyan az alkalmankénti közös vadászatokon, de utána ismét visszahúzódik az erdö sötét mélyére. Hiszen ezért is ideális és tökéletes a munkahelyem is: Stuttgart kellös közepén, a hatalmas napi forgatagból kiemelkedik a Neues Schloß, vagyis "Új Vár" impozáns, "U" alakú épülete. (Google Earth vagy Maps). Ez alatt van egy hatalmas pincerendszer, 8 nagy teremmel, tömve régészeti leletekkel, és itt dolgozok már 26 éve egyedül, ez az én birodalmam, itt érzem magam jól. Egyedül csak itt. Napfény nem jut le hozzám, de néha kikapcsolom a neoncsövek nagy részét is, hogy félhomályban legyek - így tudok a legjobban dolgozni. (És ha a "falka" hív, akkor minden nehézség nélkül együtt tudok dolgozni a kollegáimmal, egy jó team vagyunk, de utána ismét lehúzódom a pincémbe.) Ennyit szerettem volna elmesélni a magányt kedvelö természetemröl, ami már óvodáskoromban is megmutatta magát.

Avagy hogyan föztünk a waldenbuchi Néprajzi Muzeumban szilvalekvárt. Az itt látható harmadik verzió mérete: 100 x 150 cm.

1986 nagyon gonosz év volt számomra. A magyar hatóságok megtagadták a hazalátogatás lehetöségét "ez az ember valakinek valahol valamit mondott" - jelszóval, és ekkorra már egy olyan erös honvágy tört rám, hogy szinte lelki betege voltam. Ebben az évben számtalan verset írtam, csak, hogy kiírjam magamból a keserüséget. Jött az ösz - amúgyis a kedvenc melankólikus évszakom - visszaemlékeztem a szécsénkerti nagy betakarításokra, a lekvárfözésekre, a kukorica behordására, és ekkor írtam meg a következö verset:

Egy kép, egy vers, és egy muzeumi elöadás története. Ezt a témát legelöször 1977 öszén festettem meg, 40 x 60-as méretben, olaj, vászonra. Erröl az idöszakról így irtam a "Lépések az idöben" bevezetöjében:

Ez a történet 1951 áprilisában kezdödött... - és még a mai napig is folytatódik. Birtokolom az a képességet, hogy ha valamire intenzíven visszaemlékezem, az emlék megelevenedik, kinyílik, ismét benne vagyok, annyi idösen, amennyi a megtörténés idején voltam. Akkor, azon a tavaszon nem egészen 4 éves voltam. Tehát úgy írom le, mintha most történne, mert benne vagyok, nevet a Nap rám ezen az üdezöld tavaszi reggelen...

Július végefelé, augusztusban kezdödött a "Nagy befözések és betevések" ideje, a baracklekvár fözésével kezdödöen a paradicsom befözésén át a szilvalekvár fözéséig - ami aztán már átnyúlt szeptemberre. Egy ilyen befözéses, napsütéses, arannyal és bíborral átszött délutánon pillantottam meg az Aranykaput... Az ehhez készült festmény olaj vászonra, 70 x 100-as méretü. Különlegessége, hogy egy délután festettem meg, áltó helyemben. Stuttgartban vette meg egy idös házaspár.

Ismeritek ezt nyaranta: árnyékban 38C°, a Nap már szinte homályosan süt, a forró levegö nyom, a legyek csípnek - aztán feltünnek a gomolyfelhök, és egy istentelen nagy csinnadratta kerekedik, azt hinnéd - a világ szakad le. Pedig csak egy zivatar törte meg a nyári kánikulát - ha csak egy rövid idöre is. Egy ilyen zivatart éltem át 1958 nyarán, 11 éves koromban, amikor a nyári szünetben szokás szerint Kissmamánál voltam kint a Décserikertben. Ehhez a történethez készült egy olajfestmény-illusztráció is, amely azt a jelenetet ábrázolja, amikor az esö után Pancsival a víztócsákban tapickoltunk. Ez a házunk elött van, a kapu ki van nyitva. E mögött áll a Vagyonék háza, majd beljebb a Szöllösiéké, ettöl jobbra, hátul, a 6 villából az elsö kettö látszik, a Kovácséké és Váriéké. Jobbra elöl Szabóné Pöszi néni háza, ettöl jobbra, még elörébb a Szegényház hátsóudvara látható. Lent a bal sarokban a Gödör kezdete. A kép Békésen van, magántulajdonban. Egyben ez a kép látható könyvem fedölapján is.

Hát ismét itt vagyok Stuttgartban, és úgy érzem, annak a Békésen eltöltött három csodálatos hétnek a benyomásairól föltétlen kell, hogy írjak.

Wolt az 1980-as években egy rockkocsma Stuttgartban, ahol a helybeli bandák léptek föl rendszeresen. Egy ilyen koncertünket örökített meg 1988-ban egy Stuttgartban élő magyar barátom, Blicha Jani, aki később kivándorolt Ausztráliába. El is felejtettem azt, hogy ő fölvett bennünket, mígnem ez évben jelentkezett, hogy Pesten él, és megvan a videókazetta. Nosza, telefonálás ide-oda, sikerült megkapnom a kazettát, amit Varga Péter és IP barátaim DVD-re átjátszottak. Ebből csatolnak ide egy részt, ahol egy magánszólómat játszom. Jó szórakozást Nektek, baráti szeretettel: Kulacs

5-kor keltem. Kiásítoztam a nappaliba, és ahogy az ablakon kinéztem, ugyanaz a kép fogadott, mint tegnap vagy tegnapelött reggel, egy hete, két hete: esik az esö. Hideg van, esténként be-be gyújtunk, és mindez ma is így lesz, 2010. június 2 -án. Aztán eszembejut, hogy könyvemben ugyan mindig aranyló, forró száraz nyárról írok, de azért voltak akkor is esös napok. Úgy, mint például 1957 júniusában. De hogyan is volt akkor, azon a bizonyos reggelen...?

Iskolás éveim egyetlen fénypontja volt minden évben június elsö hete: - megszünt a mártírkodás, a félelem, a görcs a hasban, egy hét híján három hónap játszás és gondtalan élet következett. Azt, hogy miért útáltam annyira az iskolát, szeptemberben fogom elmesélni.

Akkor nem vettem túlságosan a lelkemre Mackó elmenését, fiatalságom életvidámsága elnyomott mindenfajta gondolatot, ami a mulandósággal lett volna kapcsolatban, majd ahogy az évek teltek, úgy döbbentem rá egyre inkább Mackó tragédiájára, mely iszonyúan hasonlított az emberek szenvedéssel teli életére. A mulandóság, melynek fekete árnyéka már fölmerült a horizonton, figyelmeztetve: ember, te sem élsz örökké! - Vajon milyen lesz a mi búcsúnk?

Itt van a festmény, amelyik "A Szécsénkertböl hazafelé" c. versemhez tartozik. A kép elöterében a kunyhó elött Kissmama rakja a gyümölcsöt a vederböl át a kosárba. Jobbra a gáton, a fák között én kergetem a bogarakat. A kép bal felében áll a szekér, rajta Tar bácsi rakja és igazgatja el a szénát, nagybátyám, Bandi bácsi adogatja föl neki vasvillával. Elöl a két zsákban paprika van. Balra legelésznek a még kifogott lovak. A háttérben a Kiskörözs gátja. A kép legszélén balra a Kocsisék házhátulja látható. Ez a festmény a tulajdonomban maradt, a nappaliszobánkban függ a falon. Katt rá, és felnagyítva láthatod.

Ezt a képet külön betettem, a szécsénkerti történethez tartozik, gondoltam - a színekkel vissza tudom azt a hangulatot adni, ami engemet elfogott, ha a szekér hátuljában ülve visszapillantottam a naplementébe. Egy kattintás a képre, és megjelenik nagyban. A kép Békésen van magántulajdonban.

Egy festmény van ehhez a részhez csatolva, amelyik azt a jelenetet ábrázolja, amikor a Kecskés kocsmája sarkán befordultunk abba a bizonyos széles és poros utcába, melynek baloldaláról nyílt a Dr. Veres Endre (akkor még Hosszúfoki) utca, Irányi utca, Libazug utca és Hözsö utca. Jobb oldala egyben határa is volt a décserikerti ALJ - nak. Nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem, hogy "Kim Ir Szen" utcának nevezték, egy észak-koreai politikus után. Mert - ekkorra már délutánba fordult az idö - dehát olvassátok el a történetet! (A festményt egy Neckar-folyó melléki bortermelö, Zaiss vette meg. Bad Cannstattban van egy lokálja, Kübler néven, ott függött néhány évig, majd a lánya vitte el, amikor férjhezment.) Kattints a képre - felnagyítva láthatod.

Történnek események, amelyek vaddá, vadásszá kényszerítenek bennünket átváltozni. Ha akarjuk, ha nem, belekerülünk egy szituációba, ahol "embernek kell lenni" - jelszóval cselekszünk olyan dolgokat, amiket a normális életben soha nem tennénk. Hát így történt ez velünk is másnap reggel...

Amik ezután történtek, azok már nem voltak szép dolgok. Elmúlt az idill, mint ahogy a mi életünk is úgy változik, durvul el lassan, ahogy öregszünk, egyre több csalódást, keserüséget élünk meg, már nem vagyunk érdekesek, csak egy a sok közül, akibe lépten-nyomon belerúgnak, elcsapnak, kioktatnak, a "gazdik" beképzelik maguknak, hogy mindent megtehetnek velünk, pedig mi nem vagyunk kutyák! Emberek vagyunk! ...csak néha mi magunk is elfelejtkezünk erröl...

Milyen gyakran megesik az életben, hogy valakit felfedezünk, az égig magasztaljuk - aztán ejtjük. Elfordulnak töle, elmerül a feledésbe, kiesik az arany kosárból - senkinek sem kell már. Hát ez történt Mackó kutyával is. Ismerjétek meg az életét. Béke az emlékére. Ehhez a történethez is van csatolva egy festményem: azt a jelenetet ábrázolja, amikor ezen a jeles estén megérkezve a Szécsénkertböl beállt a szekér a mühely elé, és a felnöttek kasban hordták fel a padlásra a kukoricát. A kocsin Anyukám ül, rakja a kast. Tar bácsi vele szemben, éppen a pálinkával teli stampedlis poharat emeli mindenki egészségére. Kissmama a kocsi mögött áll - ö töltötte a pálinkát a pohárba. Apuka a nyitott padlásajtóból jön az üres kassal, Bandi bácsinak pedig csak a lába látható, amint megy föl a lépcsön. Én pedig a kis kutyával vagyok elfoglalva, a szekér mögött goggolok és tejet nyújtok neki. (Ez a festmény a waldenbuchi Néprajzi Muzeum tulajdonában van, úgyszintén az eredeti pálinkáspohár is!) Tehát - induljon el Mackó élettörténete!

...Mert azok voltak szép számmal. Szelídek, vadak, méltóságosak és alázatosak, komorak és vidámak, kedvencek és kitaszítottak, védelmezök és hösök.

1986-ban már nagyon is tudatossá vált bennem az a tény, hogy Békés elhagyása nagy hiba volt, mert úgy éreztem - minden, ami Békéshez kötött, végérvényesen elveszett. Akkor még nem tanultam meg a távolsággal és az emlékekkel együtt élni. Akkoriban egy mélyreható depresszió szakadt rám, a régi emlékek fájóan nyilalltak szakadatlanul a lelkembe, és ekkor keletkeztek azok a versek, amelyekböl egyet itt közölni szeretnék. Egy kis szépséghiba csúszott be a kép letöltésekor, a nem ide tartozó kép töltödött le, ezért a vershez tartozó képet külön fogom letölteni.

Összel gyakrabban jártunk ki a kertbe, hiszen a betakarítások egyre szaporodtak.

Négyéves-kori emléktöredékeimböl fel-felbukkan egy kép: Apuka hátába kapaszkodva talpalunk át egy vízen, melynek fehéres-szürke, langyos habjai nyaldossák lelógó lábaimat. Kérdeztem Anyukától, azt mondja, ez 1951 nyarán lehetett, amikor a Temetkezési Vállalat dolgozóival (ahol Apuka volt az igazgató) egy pörköltfözéses kiránduláson voltunk a Szécsénkertben.